A bernáthegyi állítólag

– nem is bernáthegyi, hanem moszkvai őrkutya. Már most hiányzik, de kértem kiskutyát, ha sikerül összemelegednie a szukával, aki mellé elvitték. Profi és gondos kutyatulajdonosok, a szomszéd településre. Nincs bennem az a jó érzés, hogy szegény kutya hazatalált, mert szegény kutyát mi is megszerettük. De bízom benne, hogy meg tudja szokni majd az új helyét és nem fog céltalanul kóborolni. Mondtam az új gazdáinak, hogy ha nem fogadja el a másik kutya, akkor visszahozhatják. Büdös volt szegényke, de pl. nekem nem volt bátorságom végig kotorni a szőrét, meg pórázt adni rá, hisz nem lehet előre tudni, hogy hogyan fog reagálni rá? Elsőször félt a póráztól, de aztán ment, mint a huzat. 🙂 És úgy ugrott be az új gazdái kocsijába, mintha mindig arra vágyott volna, hogy autózzon. 🙂 Sőt! Rögtön a vezetőülésre ugrott. 🙂
Ó, én úgy szeretnék egy bozontos őrkutyát…. 🙂

Kutya-hírek

Leszámítva azt, hogy a NAV rátette a kezét a bankszámlánkra…
Kóborhegyi Bubi mindennap meglátogat bennünket- ma kétszer is járt nálunk.
Tegnap megszagolta a kezemet, de amikor meg szerettem volna simogatni, elhúzódott. Gondolom, érték rossz élmények. Ma is megszagolt, ma is elhúzódott, de végül is van időnk, nem kell elkapkodni a barátságot.
Még nem tudom, hogy miből fogok enni adni neki, meg egyáltalán, a sok kiadásunkat miből fogjuk fedezni, de remélem, hamar kiderül.
Addig is: dolgozzunk.

Amíg el nem felejtem…

Tegnap a fél éjszakát – hajnali fél egytől kb. négy óráig – a kórházban töltöttem egyik gyermekemmel, mert a vírusos bélfertőzés és a vakbélgyulladás tünetei hasonlóak, csak vérvétel és ultrahang segítségével lehet megállapítani, hogy vajon mi az igazi probléma. Ja, hogy éppen éjjel? Megesik az ilyen.
És megesett az is, kb. 16 évvel ezelőtt, hogy a legnagyobb gyerekünk – akkor hét éves- fél óránként hányt, én lázasan (értsd úgy: betegen én is) takarítottam utána. Mivelhogy még volt két tesója (5 és két évesek), megkértem a férjemet, hogy maradjon itthon a munkából, nehogy valami baj történjen – szeretem a biztonságot. Klasszul itthon is maradt, én szorgalmasan mostam a hányást, küzdöttem  a lázzal… kocsi  a szerelőnél….amúgy a “világ végén” lakunk, min. fél óra az orvos, ha rendelési időben megyünk. Amúgy pedig 7 km.
Most így, az évek távlatából már nagyjából (de nem egészen!) megbocsátottam  a páromnak, hogy a lépcsőre tette a barátjának szánt szívgyógyszert, amit a kis torkos 2 évesünk szépen elszopogatott, úgy kb majdnem egy dobozzal. (Ha jól emlékszem, Corinfar volt) Részemről nem tudtam a gyógyszerről, és amúgy is két hányás – takarítás között kinyúlva feküdtem én is. Szóval, a gyerek, amíg öltözködtek sétára, várakozás közben elszórakoztatta magát.
Autó sehol, biciklire pattant a gyerekkel a párom és lezúgott – ki tudja, hánnyal? – a szomszéd településre az orvoshoz. Orvos mentőt hív, mentő szirénázva száguld Pestre, gyereknek barátságos környezetben gyomormosás, megfigyelés, férj hazajön, hány egyet és elalszunk- vége a napnak. Ki volt ez találva, kérem, nehogy elfelejtsük. 🙂