Címke: történet

A gelencei templom

Szívesen mondanám, hogy : kiskoromban, de az nem lenne helyénvaló (divatos szóval élve: releváns) , mert akkor már csak lélekben voltam kicsi. 🙂 Szóval úgy 16-18 éves koromban sokat hallottam a gelencei templomról, Jankovics Marcell könyvet is írt a Szent László legendáról. Most, hogy nagy ( 🙂 ) lettem, én is lefotóztam. A teljesség igénye nélkül, ugyanis egy fél napot is el tudnék még tölteni ott, fényképezve, rajzolgatva… De akkor sietnünk kellett.

Közben eszembe jutott, hogy azt nem tudtuk lefotózni, amikor Csíksomlyóról hazafelé tartott a tömeg. Esett az eső, úgy mentek a szekerek, lovas huszárok… Láttunk egy 1 lóerős dáciát is: egy szekér elé egy ló volt befogva és a szekérre egy dácia karosszériája volt ráerősítve valahogyan. Igen vicces látvány volt! 🙂

Hoztunk egy viccet is Háromszékről:

Székely bácsi kint ácsorog a ház előtt a hidegben. Komája kérdi tőle, hogy mi történt?
– Helyben hagytam az asszonyt.
– ?? ?
– Kéne egy bátor ember, aki bemegy a kabátomért.










Az összes képet itt tekintheted meg.
Szakszerű ismertető itt, pl.

Kisebb kirándulások Háromszéken


Gábor Áron szülőháza- átépítve, mert az eredeti már nagyon rossz állapotban volt. Itt három telek van, ami eredetileg egy telek volt. A szomszéd telken álló házban rendezték be a Gábor Áron Múzeumot, melyet alapítványi támogatásokból tartanak fenn. A román állam ilyesmire nem költ.


Hej páva, hej páva… Ez megihletett, remélem, sikerül nyélbe, azaz textilbe öntenem…. illetve: öltenem… 🙂


A XIX. sz. végén épült ez az emlékmű Sisi (Erzsébet királynő ) tiszteletére


Ojtoz: ez a félbevágott székelykapu a kettévágott Magyarországot jelképezi.


Kis templom Szent Sebestyén tiszteletére


I. világháborús katonai temető és emlékmű Több román és kevesebb magyar katona testét őrzi.


Az emlékmű alatti pincében 1900 katona csontváza van.

Ezeket azért fényképeztem le ilyen részletesen, mert a kevés magyar katona itt nyugszik. A többi sírkereszten a nevek frissen vannak karcolva- ezekkel nem törődik senki. Van, aki azt gondolja, hogy évek múlva ezeknek a neveknek a helyén román nevek fognak állni- gondoltam, megörökítem, és majd megnézzük újra.


Valami régi temető…


Egy székelykapu a sok közül.
Még több kép itt.

A csíksomlyói búcsú

Most adódott rá alkalom, hogy elmenjek én is a csíksomlyói búcsúba. Bár nem vagyok katolikus, de akkora híre van ennek az eseménynek, és annyian mennek, szerintem felekezeti hovatartozás ellenére, hogy semmiféle teológiai vita nem jutott eszembe. Csak most, hogy írom az eseményket.
Valójában nem sok indíttatásom volt ellátogatni, bevallom őszintén. A búcsú előtt két nappal kaptam beutalót a reumatológiára, kaptam gyógyszert a fájdalmaimra… De aztán erőt vettem magamon, bevettem a csodaport, és edzőcipőt húztam. mindenki nagyon kíváncsi volt, még az ateista fiam is.
Szemerkélt az eső, de a kocsiút, ami odavezetett minket Bereckről Somlyóra, hát az még így is csodálatos volt.
Fotók itt.

Innen is elkéstünk- immár az egész baráti társaság, aki együtt volt- ez volt a következménye az előző esti vacsinak, bulinak…
Annyit hallottam a mise szövegéből, hogy a 2004-ben történt népszavazás eredményét nagyon a szívükön viselik az ottani magyarok, nagyon fáj nekik még most is. Szerintem joggal. Nem is értem, hogy sok magyarországi miért nem törődik a történelmével? A mi ismerőseink jobban ismerik a magyar történelmet, mint én. Jobban számon tartják, családfákat kutatnak, emlékműveket ápolnak. Nem úgy, mint itt a koszorúzás, hogy a jó nép kordonnal el van zárva, hanem őszinte tisztelettel, semmi pénzért cserébe, valódi belső meggyőződésből.

Szóval, ezeken az élményeimen túl a 10 km-es gyaloglás után gazdagabb lettem 4 vízhólyaggal, és egy kiadós izomlázzal. A többi napon, aki mozdulni látott, azt hihette, hogy mozgáskorlátozott vagyok- lépni alig tudtam. A többi, enyhe kis könnyű kirándulást már papucsban tettem meg, mert semmi más nem jött fel a lábamra.
Visszafelé mindenki bőrig ázott- legalábbis akiket én ismerek. 🙂

Senki ne higgye, hogy ha kiskorában a gyerek táborokba jár és osztálykirándulásra, vagy albérletben lakik, vagy kollágiumban, akkor azzal együtt megtanulja, hogy egy utazásra mit kell magával vinni. Nálunk itthon maradt fogkefe, hajkefe, tusfürdő, + nadrág, kabát… Igaz, csak egyszer mondtam el, mert éppen légcső hurutom volt, így nem voltam a csúcson én sem. Na de hogy is néz az ki, amikor 16 és 20 éves lányokat ellenőriz az ember?

Amúgy állítólag kb. 500 ezer ember vett részt a búcsún. parkolni Csíkszereda központjában tudtunk, onnan jó 5 km-t kellett gyalogolni, mert lezárták az utakat. (Direkt erre az eseményre cseréltettem ki a kipufogó csövet a kocsin, hogy lehessen újra hegesztgetni. 🙂 )

Nem is tudom, hogy lehetne azt az élményt visszaadni, amikor az ember 500 ezer embert lát együtt, békességben. A legjobb, ha kipróbáljátok.



Hazaértünk

Az éjjel hazaértünk Erdélyből. Bár ezt a szót ott is hallottuk: “Itthon vagytok, érezzétek magaotkat otthon…” Mondtam, hogy köszönjük, de igyekszünk jobban viselkedni, mint otthon. 🙂
Csodálatos emberek laknak Erdélyben. Meglátogattuk férjem másodunokatestvérét- 70 körül jár, úgy fut és úgy csillog a szeme, mint egy fiatalembernek. Építkeznek, a régi vályogházat úgy felújítatták, hogy rá sem lehet ismerni. Modern ajtók, ablakok, fürdőszoba… és sok társukhoz hasonlóan ők is a régit használják inkább.
Itthon klasszul kigondoltam, hogy azzal a bankkártyámmal fogok fizetni, aminek nem tudom a pin kódját, az itthon is bevált. Na, az utazás napján a mágneskód klasszul meg is sérült, úgyhogy borult az egész jól felépített tervem. Ráadásul a kártyát szinte csak a városokban lehet használni- a pénzkiadó automatánál. Még a benzinkutaknál sem. Ha van is terminál- nem biztos, hogy felismeri a kártyát… úgyhogy aki megy, annak érdemes készpénzzel felszerelkeznie.
Viszont az út gyönyörű volt. Azt mondogattam egész úton: “Istenem, de gyönyörű! ” vagy azt: “De gyönyörű, úúúú, de szép, Istenem! ” Majd gondolkozom még hasonló változatokon, hogy elkerüljem a szóismétlést, de szívesen fogadok ötleteket is. 🙂
Az Érchegységen keresztül mentünk, szép, jó utak, jócskán megtűzdelve útépítésekkel, ahol is órákat töltöttünk el várakozással, mert kilométeres kocsisorok kényszerültek egyetlen sáv használatára.
A családunkra jellemző módon elkéstünk a keresztelőről, ahová indultunk. Kicsit ciki volt melegítőben, -hátul baloldalt végig sárosan – bevonulni a mise közepén a templomba… Főleg nekem, aki elég hiú vagyok és finnyás az öltözködésemre… Mindenki más elegánsan, finom ruhákban… Nálam még egy takarítónő is jobban nézett volna ki az adott pillanatban… aztán, amikor áthaladtunk Sárfalván, megörültem, hogy van egy hely, ami illik a ruhámhoz. 🙂
Ugyanis klasszul esett az eső, és azért 3 nőnek vannak más igényei is, minthogy a kocsiban kényelmesen ülve szörpöt iszogassanak órákon át… és az egyik ilyen alkalommal, amikor elegánsan, ernyővel a kezemben elvonultam dolgomra, hát izé…. szóval nagyon seggre estem.
Fiam mondta, hogy miért nem szóltam előre, felvette volna videora? (Na ennyit a nevelés sikerességéről. )
A kisbaba végig üvöltött a szertartás alatt, de nem vettem észre, hogy valakit zavart volna. Persze, vígasztalták, persze, újra sírt… fiam mondta is, hogy ő nem fogja kitenni a gyerekét ilyen tortúrának. Elhiszem neki, mert amúgy is ateista.
Másnap elmentünk a csíksomlyói búcsúba.

Ez történt velünk

Mostanában nem volt időm írni- és nem is lesz most annyi időm, mint volt télen, pedig nem kertészekedek, csak egyszerűen takarítunk. 🙂
Azért voltunk húsvétolni, Pápán. Sajnos a városban nem sétáltunk, pedig nagyon szép. Ha legközelebb arra járunk, lefotózom.
Alább láthatjátok, hogy milyen volt nálunk a húsvéti locsolás. 🙂

Itt, a legalsó képen az a kellemesnek tűnő vízfüggöny olyan erős, mint egy igazi hátmasszázs. Nagyon fini. 🙂
Egyébként ezen dolgoztam az utóbbi hetekben. Jól ráéreztem, hogy a zöldet kell választanom, az az egyik kedvenc színe az Anyukának. Már csak el kell jutattni hozzá valahogy….
A pelustartót feltettem a Meskára, de azért ő is kap majd, csak így olyan jól néz ki együtt.

A nagy munkához segítségem is akadt- lánykám elvállalta, hogy a gép által kelesztett kenyeret kisüti a sütőben. Amint látszik a képen, alapos munkát végzett. :),


Meg kell említenem, hogy amikor kenyeret sütök, általában azt nem viszek haza aznap a boltból- tegnap mégis vittem. Ki tudja, milyen megérzésből?


Én nem voltam otthon, csak nagy sütés-olaj szag fogadott, amikor hazaértem az üres házba, és a kenyér szépen sült a sütőben, ki tudja, mióta?


Most az egyszer nem voltam dühös, hogy “kibelezik” a kenyeret- a belseje egész jó volt. 🙂
És, mivelhogy nem gyulladt fel a ház, és működött a varrógépem is, varrtam a lánykának egy használt, kiülepesedett nadrágjából egy szoknyát.

A nadrág épen maradt részeiből pedig kiszabtam egy táskát. Elővettem a tavalyi maradékaimat, és foltoztam. 🙂


Hogy meglegyen a harmadik megérzésem is, kifekszem majd a napra, magamba mélyedve figyelem a belső biorezonanciámat, és amikor úgy érzem, hogy közeleg a rossz idő, felkelek, és közlöm a környezetemmel. 😉


Posted by Picasa

Hogy teljes legyen a kép

De legalábbis közelítsen… még egy kis epizódot közzéteszek.
Egyik este félő volt, hogy kevés lesz a vacsora, úgyhogy megkértem szép nagy lányomat, hogy főzzön gyorsan egy hagymalevest. Ő nem ért rá, megkérte a húgát és a szerelmét, hogy kezdjék el. Iszonyú hagymaszag- az rendben is van- de az összevágott hagymát egy tálkába, aztán meg egy kistányérra halmozták a lábas, vagy fazék helyett. 😛 És akkor még csak a megpucolt hagymák harmada volt felkockázva…
A középső lányom azért ezt nem így csinálta volna, csak hát nem ért rá, mert munkából jött haza, aztán ment is tovább…
Na és olvassák a blogomat, úgyhogy hűen kell tükröznöm a valóságot. 🙂
Amúgy szerintem külön fejezetet érdemelne a fiúk rendrakása és a viszonyulása a házimunkákhoz.
De most mennem kell varrni. 🙂

Rend és rendetlenség

Agibo -nál olvastam egy bejegyzést, de akinek családja van, mindenki szembesül ezzel a problémával. Először oda akartam írni megjegyzést, de gondoltam, hogy túl hosszú lenne, ezért itt pötyögtetek.
Szóval, bennünket is érint a probléma. Én sem csinálok mindent jól, csak most úgy írogatok, hogy nálunk mi volt.
A középső lányom nagyon kis pedáns volt, amikor kicsi volt. Egyszer odajött hozzám, és azt mondta: “Anya, én ma nem veszek fel bugyit.” Néztem nagyokat, néztem az előttem lévő zokni-bugyi-ruhahegyet, amit előző nap nem volt időm elrakni – ugyan mi baja lehet ennek a gyereknek?
Kérdeztem, hogy miért? A válasz: “Azért, mert már csak egy van a fiókban, és ha azt kiveszem, nem marad semmi.” 🙂 Szóval, megrendítette a biztonságérzetét, hogy a többi ruha még nincs elrakva – nagyon tetszett. Szerintem ebből látszik, hogy szükségük van a rendre a gyerekeknek.
Ugyan ez a lányka – rendszerető mama mellett!- tinédzserkorában olyan állapotokat tudott a szobájában előidézni, a testvérével együtt, hogy …. na gondolom, el tudjátok képzelni. Hadd ne soroljam a többit.
És van egy mondás: “Tinédzser gyermeked csak akkor lesz újra rendes, amikor elköltözik otthonról, és a kollégista társak éberen figyelik, hogy ki milyen rendes, avagy rendetlen.”
Na, ez nálunk a legkisebbnél nem jött be. 🙁
Most a középső gyermekem éppen albérletbe költözik, és már kuncogok magamban, hogy a lecsöpögtetett teát neki kell feltörölnie maga után. 😉 Mert itthon észre sem veszi.
A legkisebb gyermekkel pedig az a taktikám, hogy ha akar valamit, neki is tenni kell érte.
Pl. tegnap vettem neki a kedvenc husijából, de betettem a fagyasztóba. Közben azért megkérdzetem tőle, hogy mit szeretne enni: hát csirkehusit. Jó, hozd fel a fagyasztóból. Hát, elfelejtette, persze. Na mindegy, az a husi megvárja ott, amíg rá bír hangolódni erre az egyszerű feladatra.
Amúgy engem sem érdekelt tizenéves koromban sem a főzés, sem a takarítás, de azért a mostani fiatalok úgy általában nem arra vannak kondícionálva, hogy dolgozzanak. Sem arra, hogy felnőjenek, önállóak legyenek. Igaz, kitolódott az önálló keresővé válás kora, de sokan úgy vannak vele, hogy akkor nem is nőnek fel, úgy emberileg, érzelmileg. Lehet, hogy ezt csak én látom így, várom a véleményeteket.
Persze, követünk el hibákat. Pl. amikor a 4 éves középső csemetém egyedül szeretett volna öltözni, és hagytam is….
Másnap mondta az óvónéni, hogy legközelebb azért nem ártana, ha venne bugyit a gyerek. 🙂

Karácsonyi körkérdés

Köszönöm Zsukka, karácsonyi kérdésed!
Most nagy lelkifurdalásom lesz, mert ma jár le a határidő a pályázatomra, amit írok. És eléggé sok bonyodalom van vele- és még sok munka. Na mindegy, ha blogot nézegetni van időm, akkor írni is legyen! 🙂
Nagyon szépen írtad le a karácsonyi emlékeidet, Zsukka!
Az én legmeghatározóbb emlékem a várakozás volt, az ábrándozás az eljövendő ünnepről!
Semmi extra nem történt, Anyukám készülődött, én örültem…. A karácsonyfákat imádtam, csodáltam…
Egyedüli gyerek voltam, a nagymamámnál laktunk. Nem voltunk gazdagok, de ezt akkor nem tudtam. Volt ételünk, volt ruhám, nem fáztunk… Szerintem én is praktikus ajándékokat kaptam, na meg játékokat. Az az igazság, hogy sok mindent elfelejtettem már. Arra emlékszem, hogy cserépkályhával fűtöttünk, és azt hogy szerettem. 🙂
Nekem emlékezetesebbek a felnőttkori karácsonyaim, mert akkor már én alakítottam őket. Igaz, azzal a szeretettel, ahogy Anyukám készült minden ünnepre velem kapcsolatban. Mert végül is, azt éreztem, hogy én vagyok a világ közepe. (Néha még most azt érzem. 😉 )
Nekem viszont 3 gyerekem lett, aki mind a világ közepe akar-akart lenni- hát az egy jóval intenzívebb élmény!
Tulajdonképpen nagyon jó annak, aki közösségben nő fel. Jók az iskolai karácsonyok, a templomi karácsonyok… A templomi karácsony kimaradt gyerekkoromban, mert unatkoztam a templomban, nyaggattam az anyukámat, hogy menjünk ki…
Hát, alig tudtam valamit írni. Mindenesetre, most is szeretek készülni az ünnepre.
Amíg kicsik voltak a gyerekek, fából készült karácsonyfa díszeket tettünk a fára. Először én díszítettem, apuci addig elvitte szánkózni, vagy sétálni a gyerekeket.
Az idén a 21 éves fiam díszítette a fát. Hogy is mondjam…. olyan férfiasan egyszerű lett. 🙂
De nem szólok neki, mert tőle ez is nagy teljesítmény. 🙂
Nem tudom, hogy mindenki elmondhatta-e a gyerekkori karácsonyát? Ma rátaláltam egy selyemfestő lányzó blogjára; ha ő még nem mondta el, akkor : légyszi, HEra, ragadd meg a billentyűzetet. 🙂

Ha nem “jönnék” vissza, akkor minden kedves erre tévedőnek és tudatos erre járónak 🙂 is
BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK!

A varrósoknak sok textilt, a festőknek, hogy lubickolhassanak a színekben… 🙂
Ja, hogy léteznek még mások is ? 😉
Nekik meg azt, hogy teljesüljön a szívük kívánsága!

Angyalos képeslap

Ezt a képeslapot a törött karú lánykámtól kaptam, amiért hordoztam, gondoztam….
Tornaórán leesett a gyűrűről. Az volt az érdekes, hogy szólt előre, hogy ki fog csúszni a keze.
Nagyon lelkére vette a tornatanár, mindenfélét magyarázott nekem… lehet, hogy más szülő jó nagy patáliát csapott volna, engem a gyerek érdekelt. Megműtötték, és bal kézzel írta nekem a lapot…
Ekkor történt az is, hogy a mi kocsink egy elég nagy javítás miatt szerelőnél volt. Motorgenerálozás? Valami ilyesmi. Hogy tudjam hordozni a lánykámat, – gipsszel a karján nem tudott buszon utazni – kölcsönkértem a szomszéd trabantját. Akkor még ilyen ócska kocsijaink voltak, úgy adtuk kölcsön, mint egy porszívót akár… Tényleg, porszívót még sosem kértem kölcsön. 🙂 Igazából nem is szeretek kérni, sem kölcsön, sem sehogy. Azt olyan gyengeségnek tartom, pedig nem mindig az.
Szóval, ott állt a Trabi a házunk előtt- egy ideig. Aztán meg eltűnt! Valami ajtócsapódást hallottam az éjszaka közepén, és kinéztem az ablakon. Iszonyatosan megijedtem, amikor csak a nagy ürességet láttam a kocsi helyett! Telefon a Rendőrségre, jöttek- kerestek- TALÁLTAK!
Kb. 15 perc múlva megtalálták a Trabit, a tolvajokkal együtt! Mondták, hogy nagy szerencsém van, mert 1000 eltűnt autóból kb. 7-et szoktak csak megtalálni.
Ettől függetlenül napokig gyógyteát kellett innom a gyomromra, oda lett a biztonságérzetem. És azóta is, minden éjjel kinézek az ablakon, valahogy nem szeretek veszíteni, elveszíteni…
Hozzá kell tennem még a történethez, hogy az akkori rendőrkapitány nem volt egy finom modorú ember, és én elég finnyás vagyok ilyesmiben. De akkor mégis valahogy örültem neki. 🙂
És valahogy sajnálni tudom az olyan fiatalokat, akiknek nincs más céljuk az életben, mint ilyesmivel szórakozni. Mikor annyi jót is tehetnének, annyi ember lenne rászorulva!

Mikulásos történet(ecske )3.

Ezt nem tudom, hogy fogom jól leírni, mert nem egy nagy történet. Már majdnem el is felejtettem, csak ahogy előszedtük az emlékeinket, úgy eszembe jutott ez is.
Megyeszékhelyen laktunk, a város központjában. Ezt én nagyon előkelőnek éreztem gyerekkoromban, és nem vettem észre, hogy a város közepén kikkel, milyen emberekkel lakunk egy házban. Most a történet szempontjából ez nem lényeges.
Egyedüli gyerek voltam, az unokatestvéremet viszont szerintem testvéremnek tekintettem, mert állandóan féltékenykedtem rá. Ahogy nőttem, aztán kezdtem okosabb lenni, egyszer ki is találtam, hogy beöltözök Mikulásnak, és meglepem! 12 éves voltam. Nem tudom már, hogy honnan bukkant elő, de találtam egy régi, barna, magas szárú, elöl végig gombos-fűzős csizmát. Nem nagyon érdekelt, hogy Anyukám rosszalja a dolgot, meg nem a méretem, én a fejembe vettem, és akkor meg kell lennie! Felhúztam a cipőt, Anyukám piros pongyoláját, valami szakállt is, meg bajuszt, botot… És átbotorkáltam a város közepén, csúcsidőben- az 5 percnyire lakó unokatesómhoz. Szerencsére nem volt túl hideg. 🙂
Elmélyítettem a hangomat, de mégsem úgy emlékszem vissza az esetre, mint egy sikeres akcióra, mert mindenki felismert, én meg méltatlankodtam, hogy hogy lehetséges ez? !
Hasonló dolgot a lányaim hasonló korukban “követtek el”, amikor húsvétkor beöltöztek fiúnak, és mentek locsolni. Mert nem tartották igazságosnak, hogy a fiúk milyen jól “megszedik magukat” ilyenkor. 🙂